LSD – Egy népszerű pszichedelikus szer históriája
Az LSD története
A hallucinogének, mint a meszkalin és a varázsgombák, nagy hatást gyakoroltak a 20. századi pszichoterápiára és popkultúrára, de egyik pszichedelikus szer sem váltott ki akkora figyelmet és vitát, mint az LSD. Véletlen felfedezése óta az LSD gyógyítást és örömöt hozott magával, de nem mentes a botrányoktól és az időnkénti visszaélésektől sem. Egy dolog azonban biztos: az LSD sosem volt unalmas, ahogy a története sem.
Albert Hofmann
A 20. század 30-as éveiben Albert Hofmann svájci farmakológus a Sandoz cég laboratóriumában dolgozott a svájci Bázelben, ahol rozsból, illetve anyarozsból származó hasznos anyagok előállításán fáradozott. A Sandoz már évek óta foglalkozott az anyarozs származékaival, és kémikusaik már 1918-ban izolálták az ergotamint, egy migrén kezelésére máig használt gyógyszer anyagát.
A középkori és reneszánsz Európában az anyarozs kétélű fegyvernek számított. Megkönnyítette a szülést és csökkentette a szülés utáni vérzést, bár veszélyes mellékhatásokkal járt. Ugyanakkor, ha az emberek szennyezett gabonát fogyasztottak, gyakran tömeges mérgezésekhez és halálesetekhez vezetett.
Hofmann azon dolgozott, hogy izolálja az anyarozsban található ergobazint, amelyet szülészeti alkalmazásokra szántak. Tovább folytatta a lizergsav vegyületeivel végzett munkálatait is, kutatva azok további farmakológiai tulajdonságait. 1938-ban elkészítette a lizergsav származékainak huszonötödik anyagát, amelyet ma diethylamid lizergsav néven, röviden LSD-25-ként ismerünk.
A kezdeti tesztelések során Hofmann és csapata a szer méhre gyakorolt hatásaira összpontosított. Bár jelentős hatással bírt, mindössze 70%-ban volt olyan hatékony, mint az ergobazin. A kutatási jelentésben megjegyezték, hogy az LSD-25-öt fogyasztó kísérleti állatok nyugtalanságot mutattak. Ez a nyugtalanság azonban nem keltett különösebb érdeklődést, így Hofmann folytatta egyéb kutatásait.
Az elkövetkező években Hofmann más anyarozs-származékokat is létrehozott. Az LSD-25 azonban nem hagyta nyugodni, mivel érezte, hogy a szerben még további, eddig ismeretlen tulajdonságok rejlenek. Így 1943 tavaszán megismételte korábbi szintézisét.
A kémiai folyamat utolsó lépésénél Hofmann először tapasztalta meg igazán az LSD erejét. 1943. április 16-án, amikor egy mintát tisztított, különös érzések kerítették hatalmába: nyugtalanság, álomszerű állapot és kaleidoszkopikus minták vizualizálása lehunyt szemei előtt. Vajon mi okozhatta ezt? Arra a következtetésre jutott, hogy kis mennyiségű vegyszert fogyaszthatott véletlenül. Mivel az anyarozs vegyületek toxikussága miatt Hofmann rendkívüli alapossággal takarította laboratóriumát, tudta, hogy csak egy mikroszkopikus mennyiségű LSD-25 okozhatta ezeket a hatásokat.
1943. április 19-én, csupán a laboratóriumi naplójával felszerelkezve, Hofmann úgy döntött, hogy saját magán teszteli az anyagot. 250 mikrogrammot vett be, abban a hitben, hogy az alig lesz érezhető. Ennél nagyobbat szinte nem is tévedhetett volna!
Miután belevágott a kísérletbe, két óra elteltével jóval többet kapott, mint amire számított. Kimerült, dezorientált lett és úgy érezte, hogy teljesen elveszett, ezért megkérte laboránsát, hogy kísérje haza. A háborús korlátozások miatt kerékpárral kellett átkelniük Bázel városán, és így vette kezdetét az a jelenség, amit azóta is "Bicikli Napként" emlegetnek.
Amikor Hofmann valahogy hazaért, attól félt, hogy elveszíti az eszét vagy akár az életét is. A nappalijában lévő, korábban barátságos tárgyak démoni, groteszk alakokká változtak. Még ijesztőbbek voltak azok a változások, amelyeket saját magán érzékelt. Úgy érezte, hogy egy démon uralja őt, és ez a lény legyőzte az akaratát. Nem tudta, hogy meghalt-e, vagy egy másik világba, esetleg egy másik térbe vagy idősíkba került.
Amikor túljutott e tapasztalás csúcspontján, enyhült a félelemérzete. Később elmesélte, hogy elkezdte élvezni a képeket, amelyek akkor jelentek meg, amikor becsukta a szemét: "Kaleidoszkopikus, fantasztikus képek árasztottak el, váltakoztak, élénkek voltak, körökben és spirálokban nyíltak és záródtak, színes szökőkutakként robbantak szét, kereszteződtek és állandó mozgásban voltak." Másnapra Hofmann felépült élményéből és rájött, hogy jelentős felfedezést tett.
A hallucinogének mint terápia (1940-1970)
A második világháború után úgy tűnt, hogy az LSD ígéretes jövő előtt áll. 1947-ben a Sandoz cég befejezte a biztonsági teszteket, és az 1940-es és 1950-es évek fordulóján pszichiáterek, pl. Werner Stoll, saját magukon és pácienseiken kezdtek kísérletezni vele.
Az LSD pszichoaktív hatásai miatt a tudósok kezdetben úgy vélték, hogy a skizofrénia és pszichózis tüneteit másolja. Az amerikai orvosi központokban végzett kezdeti kutatások nagy része az LSD azon tulajdonságára összpontosított, hogy képes-e reprodukálni a mentális betegségek hatásait. Ahogy azonban a tudósok saját maguk is kipróbálták az LSD-t, rájöttek, hogy a szer hatásai és annak potenciális terápiás felhasználása messze túlmutat az eredeti elképzeléseken.
Az 1950-es években az LSD kutatása továbbra is a terápiás potenciáljára fókuszált, különösen az alkoholizmus kezelésében. Egy kutatás során Humphrey Osmond doktor LSD-t adott Bill W.-nek, az Anonim Alkoholisták társalapítójának. A kutatásban részt vevők körülbelül 50%-a teljesen abbahagyta az ivást vagy jelentősen csökkentette alkoholfogyasztását. Ez az arány körülbelül tízszerese volt az Anonim Alkoholisták pszichedelikus terápia nélküli hatékonyságának. Osmond végül mintegy 2000 beteget kezelt hasonló sikeraránnyal a Weyburni Pszichiátriai Intézetben, Saskatchewanban.
Osmond a meszkalin terápiás potenciálját is vizsgálta. Ez oda vezette, hogy beadja a szert Aldous Huxley-nak, és felügyelje az élményt, amely Huxley "Az érzékelés kapui" című könyvének alapjául szolgált. Későbbi eszmecseréjük során maga Osmond alkotta meg a hallucinogén drogok legmaradandóbb kijelentését: "Ha a pokol mélyére akarsz merülni vagy az angyalokig szeretnél felemelkedni, csak vegyél be egy csipetnyi pszichedelikus szert."
Az 1950-es években és 1960-as évek elején pszichedelikus klinikák kezdtek megjelenni Európában és az Egyesült Államokban. Ekkora az LSD-t már mintegy 40 000 embernek írták fel, akik az alkoholizmus, a skizofrénia és a poszttraumás stressz rendellenességeinek kezelésében részesültek. Bár az 50-es évek elején az LSD még nem volt közismert, terápiás felhasználás céljából már Hollywoodot is elérte, ahol a Beverly Hills Pszichiátriai Intézetben a gazdag és jól szituált emberek LSD-terápiás foglalkozásokat vehettek igénybe alkalmanként 100 dollárért (mai értékén közel 900 dollárért).
A filmsztár, Cary Grant 1958 és 1961 között becslések szerint 100 LSD-terápiás foglalkozáson vett részt ebben az intézetben, és úgy vélte, hogy ezeknek köszönheti a megbékélését a múltjával. A pletykák szerint Grant volt az, aki felhívta Timothy Leary figyelmét az LSD-re (róla később lesz szó), de ez nem megerősített információ.
Bár az LSD képes volt megnyitni az emberek elméjét az új lehetőségek felé, ebben az időszakban alkalmazása nagyrészt arra irányult, hogy a társadalom által "normálisnak" tartott ideálokat erősítse. Ez sehol sem volt nyilvánvalóbb, mint a homoszexualitás pszichedelikus terápiával való "gyógyítására" tett kísérletekben. Az LSD-terápia ezen alkalmazása végül nem vezetett a páciensek heteroszexualitásra való "átfordulásához", ezért a homoszexualitás az 1970-es években már nem szerepelt a DSM (Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve) betegséglistáján.
A CIA kutatásai
Az LSD-vel való terápiás visszaélések nem az egyetlen problémák voltak, amelyek a pszichedelikus pszichiátria középpontjában álltak. Az Egyesült Államokban végzett pszichedelikus kutatások korai szakaszaitól kezdve a CIA saját, kevésbé etikus alkalmazásait is bevetette az MK-Ultra program keretében. A program során a rosszul ellenőrzött CIA-kutatócsoport LSD-t tesztelt azon potenciál szempontjából, hogy kontrollálható-e általa az emberi elme. A program néhány résztvevője önkéntes volt, ám a többségük nem volt tisztában azzal, hogy LSD-t kaptak, és különböző mértékű traumákat éltek át. A programról szinte minden feljegyzést megsemmisítettek 1973-ban, amikor ezek a visszaélések napvilágra kerültek, így talán sosem tudjuk meg a CIA mulasztásainak teljes mértékét. Az azonban biztos, hogy ezekben az etikátlan és tudományosan megalapozatlan kísérletekben emberek ezreinek autonómiája és emberi jogai sérültek, méghozzá súlyosan.
Timothy Leary és a kontrakultúra robbanása
Az, hogy az LSD hogyan vált a terápiás alkalmazásból a 60-as évek széleskörű rekreációs anyagává, sokat vitatott és összetett kérdés. Néhány vélemény szerint az MK-Ultra program kulcsszerepet játszott az akadémiai kutatások terjeszkedésében, amelyek aztán átterjedtek a társadalom szélesebb részére is. Az biztos, hogy a kultúrára gyakorolt hatása tagadhatatlan, különösen a zenében. A Grateful Dead-től a Jefferson Airplane-en át a Pink Floydig a zenészek arra törekedtek, hogy kifejezzék a pszichedelikus élményeiket. Az LSD jelentős alkotói hatással volt a legendás Beatles együttes Revolver című albumára, amely örökre megváltoztatta művészi pályájukat.
Az amerikai kontrakulturális mozgalom keretében két fő csoport támogatta az LSD-t: Timothy Leary Szellemi Felfedezések Ligája és Ken Kesey Merry Pranksters elnevezésű" csoportja.
Timothy Leary a pszichedelikus szerekkel kapcsolatos kutatásait a Harvard Egyetemen kezdte a 60-as évek elején, ahol Richard Alpert-tel (később Ram Dass néven vált ismertté) együtt végzett kísérleteket pszilocibin és pszichoterápia alkalmazásával a börtönökben a visszaesés esélyeinek csökkentésére. Leary és Alpert azonban nem tudtak világos határokat húzni a tanár és diák, valamint a kutató és résztvevő között, ha pszichedelikus szerekről volt szó, ami végül az elbocsátásukhoz vezetett 1963-ban.
Leary Szellemi Felfedezések Ligája az akadémiai kísérletekre és a misztikus élményekre összpontosított a tudatosság növelése érdekében. Bár a Szellemi Felfedezések Ligája támogatta az LSD széles körű használatát (Tune in, Drop in, Drop out), keveset tett annak érdekében, hogy biztosítsa a felelős használatot azok számára, akiket erősen befolyásolt.
Ken Kesey támogatta az LSD nyilvános használatát, és ő volt a vezetője a Merry Pranksters csoportnak, aminek tagjai pl. olyan országos buszos utazásra indultak, ahol bőségesen fogyasztottak LSD-t.
Kesey és a Merry Pranksters célja az volt, hogy szembesítsék az amerikai társadalom banalitását és konformitását a pszichedelikus spontaneitással. A kísérlet során Kesey és a Merry Pranksters semmilyen határt nem szabtak a pszichedelikumok használatában. Tom Wolfe kiváló beszámolót írt erről a "kísérletről", amelyet "The Electric Kool-Aid Acid Test" címmel publikált.
Függetlenül attól, hogy Leary, Kesey vagy akár mindketten hibásak voltak-e, az LSD és az ellenkultúrák, különösen a hippik és az ellenháború kapcsán kialakult erkölcsi pánik óriási méreteket öltött, amelyet Richard Nixon akkori amerikai elnök könyörtelenül ki is használt. Bár nem kívánatos események ritkán fordultak elő, a média által közvetített rossz utazásokról, visszaesésekről és bűnözésről szóló történetek mélyen felülírták az LSD korábbi pozitív képét. Ebben a környezetben az LSD használatát, legyen az terápiás vagy sem, függetlenül annak relatív biztonságától, a kormányok drogabúzusként kezelték.
Az 1960-as évek közepén az LSD a legtöbb országban a tiltás útjára lépett, és a kormányok által engedélyezett kutatások nagyrészt eltűntek a következő mintegy 40 évre. A 70-es évek során az LSD rekreációs felhasználása meredeken visszaesett, ahogy a korlátozására hozott törvények életbe léptek, és helyét fokozatosan az MDMA vette át az újonnan kialakuló, 80-as évek rave kultúrájában.
A pszichedelikumok harmadik hulláma és az LSD-terápia visszatérése
A személyes használat és a klinikai kutatások korlátozása ellenére, amelyek tiltással jártak, az LSD csendben eltávolodott az állítólagos lázadó asszociációktól, és szépen lassan visszatért a maga terápiás gyökereihez. Az utóbbi évtizedben az LSD mellett már a pszilocibin és az MDMA is egyre inkább a kutatások középpontjába került.
Az elmúlt néhány évben a kutatók az LSD alkalmazását vizsgálták a depresszió és szorongás kezelésében. Sokan meséltek arról, hogyan segített nekik a pszichedelikumok használata a függőségből és a szerhasználatból való felépülésben. Ez is arra ösztökélte a tudósokat, hogy visszatérjenek az ilyen jellegű alkalmazáshoz, és az eddigi eredmények arra utalnak, hogy az LSD-terápia klinikailag is jelentős előnyöket nyújt ől. az alkoholizmus kezelésében.
Jelenleg számos rangos egyetem és orvosi intézmény végez LSD-vel kapcsolatos kutatásokat, amelyek a krónikus neurózis enyhítésétől kezdve a mikroadagolás fájdalomcsökkentő hatásainak vizsgálatáig terjednek. Biotechnológiai és gyógyszeripari vállalatok, amelyek az LSD vagy annak származékait használó pszichedelikus terápiák kereskedelmi forgalomba hozatalát célozzák meg, milliárdokat nyernek el befektetőktől. Michael Pollan "Hogyan változtasd meg az elméd" című, pszichedelikus kutatásait bemutató írása 2018-ban bekerült a The New York Times napilap Book Review top 10 legjobb könyve közé. Bár az LSD a legtöbb helyen és a legtöbb ember számára még mindig tiltott, sok szempontból talán soha nem volt ennyire elterjedt.
Albert Hofmann és a "Bicikli Nap"
A klinikai kutatásokon túl, az éppen mostanában nyilvánosság elé kerülő földalatti pszichedelikus közösségekben Hofmann felfedezésének emléke évfordulóként szolgál a megemlékezésre és az önreflexióra. Világszerte pszichedelikus szervezetek rendeznek élő közvetítéseket, találkozókat és akár alkalmi kerékpáros túrákat is, hogy megünnepeljék a napot, amikor az ember először tudatosan fogyasztott LSD-25-öt.
Ezért az ilyen közösségi események által inspirált beszélgetések most fontosabbak, mint valaha. Kinek (ha egyáltalán valakinek) kellene ellenőriznie az LSD-t? A kormányoknak? Vagy a többmilliárdos bevételű vállalatoknak? Amikor újra jelennek meg olyan klinikák, mint a Beverly Hills Pszichiátriai Intézet, még mindig börtönbe kellene zárni az embereket LSD birtoklásáért a klinikai kontextuson kívül? Útban vagyunk egy aranykor felé a mentális egészség és a kognitív szabadság terén, vagy újra elkövetjük Leary és a Merry Pranksters csoport hibáit?
Albert Hofmann "problémás gyermekének" nevezte az LSD-t, mivel teljesen felkavarta a világnézetet és heves vitákat váltott ki. Azonban a legtöbb esetben az ilyen gyermekek "kinövik" a problémáikat. Máskor pedig rájövünk, hogy a probléma igazából sosem bennük volt, hanem bennünk. Hogy a furcsaságaik vagy a megfékezhetetlen vad természetük valami olyasmi, amit inkább értékelni kellene és nem elnyomni. Ki tudja, talán a következő Bicikli Napon már pánik és vállalati humbug nélkül ünnepelhetjük az ismert világ egyik legerősebb molekuláját. :)